MAGYAR NEUMAKATALÓGUS

Gregorián paleográfiai kutatás – hazai előzmények ↘

Mit nevezünk neumának? ↘

Magyarországi gregorián hangjegyírások ↘

A projektről

A Magyar Neumakatalógus a középkori Magyarországról fennmaradt gregorián kéziratok zenei írásjelkészletét bemutató online felület. Létrehozásakor kettős célt tűztünk ki. Egyfelől kutatás alá szerettük volna vonni valamennyi hazai eredetű hangjelzett kódex és kódextöredék kottaképét, s bemutatni e kottaképek jellegzetes alkotóelemeit egy homogén kritériumrendszer alapján megalkotott online adatbázisban, amely rendszerezetten tárja a kutatók és érdeklődők elé az adatokat. Másrészt arra törekedtünk, hogy kezdeményezésünk lehetőséget teremtsen a hazai forrásokban rejtőző kottaírások, íráselemek („neumák”) összevetésére, és az összevetés során feltáruló analógiák alapján a középkori magyar kottaíróiskolák feltérképezésére, elkülönítésére, jellemzésére.

Az online Magyar Neumakatalógus terve néhány évre nyúlik vissza. Előkészítő munkálatait a Gilányi Gabriella által 2016-ban elnyert Gotizáló hangjegyírások Magyarországon a közép-európai gregorián források tükrében című MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíjas projekt támogatta. Ez a kutatás nem állt meg, sőt, tovább terebélyesedett azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket a gregorián kódextöredékek zenei paleográfiai vizsgálata során az elmúlt pár évben szereztünk. A hazánkban és külföldön dinamikusan fejlődő zenei fragmentológiai kutatás ugyanis néhány év alatt megtöbbszörözte a vizsgálat alá vonható gregorián források körét. Sok-sok új kottakép elemzésére kerülhetett sor, s ez új távlatokat nyitott a kutatás előtt. Jelenleg az Lendület Digitális Zenei Fragmentológia Kutatócsoport tevékenysége öleli fel a gregorián töredékvizsgálatokat is, beleértve a zenei paleográfiai analízist, azaz a középkori zenei notációk tanulmányozását, s lehetőséget kínál régen dédelgetett tervünk, egy neumagyűjtemény megvalósítására.

Szendrei Janka hangjelzésekkel foglalkozó úttörő monográfiája (Középkori hangjegyírások Magyarországon. Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez 4. Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 1983) a hazai zenei paleográfiai kutatás számára megkerülhetetlen mű, ugyanakkor a digitális korszak fejlesztései immár csábító lehetőségeket kínálnak az új kutatási kezdeményezések számára. Mára eljutottunk odáig, hogy a középkori források tartalmát a modern eszközök segítségével egyre közvetlenebbül, nagyobb nyilvánosság előtt tudjuk bemutatni. Apró digitális fotórészletek alapján kialakíthatunk neumákat közlő felületeket és adatbázisokat, amelyek adatai – egyéb adatgyűjteményekhez hasonlóan – kereshetők, összevethetők. Meghatározott szempontok szerint az összes hazai eredetű forrásunk és kottánk bedolgozható egy ilyen rendszerbe, s a kirajzolódó egyezések felhasználhatók az újonnan előkerült források zenei írástípusainak, iskoláinak azonosításához.

Online katalógusunk a források eredeti hangjegyalakjait állítja a középpontba, ezzel megelevenítve a magyarországi gregorián kottaelemeit. A honlap ugyanakkor nem csak a zenei jeleket teszi láthatóvá, kereshetővé, összevethetővé, hanem elvégzi a tudományos értékelés legnagyobb részét is: a hangjelzések kategorizálását, azonosítását. Számos kronológiai és földrajzi írásvariáns különíthető el ugyanis a hazai gregorián forrásanyagban, e sokszínűséget mindenképp szerettük volna megragadni és láttatni.

Világszinten is egyedülálló digitális neumarepertóriumunkat folyamatosan bővítjük. Feldolgozásunk a Hungaricumokra fókuszál, vagyis a középkori Regnum Hungariae területén működő szkriptóriumok műveit elemzi. Ebbe beletartoznak hazánk késő középkori területéről dokumentált, nemzetközibb jellegű, kivitelezésben-tartalomban idegenebb színezetű liturgikus zenei kódexei és kódextöredékei a 11–16. század közötti időszakból (retrospektív forrás esetén a 18. századig bezárólag), minden olyan kézirat, amely – ha olykor csak részlegesen is – tradícionális íráselemeket mentett át.

Nem csak szakemberek, de a szélesebb közönség érdeklődésére is számítunk. Neumakatalógusunk a magyar középkor zenei írásbeliségének gazdag kronológiai, földrajzi, intézményi rétegeit teszi láthatóvá; bevilágít az avatatlan szemek elől elrejtett kódexmásoló műhelyekbe, oda, ahol a középkori Magyarország notátorai rótták kottasoraikat.

Gregorián paleográfiai kutatás – hazai előzmények

A gregorián paleográfiai kutatás, azaz a középkori gregorián kottaírások vizsgálata kb. százéves múltra tekint vissza Magyarországon. Művelésének hazai kezdetei az 1920-as években Isoz Kálmán (1922: Latin zenei paleográfia, A Pray-kódex zenei hangjelzései), az 1950-es években Falvy Zoltán (1954: A Pray-kódex zenei paleográfiája), majd Szigeti Kilián munkájához kapcsolódtak.

A kottaírások nagyobb szabású, szisztematikus és rendszeres kutatása a magyarországi forrásfeltárásokkal párhuzamosan, az 1970-es években indult meg Rajeczky Benjamin, Dobszay László és mindenekelőtt Szendrei Janka közreműködésével. Az általuk adatolt mintegy 1454 db hazai kottás kézirat (teljes kódexek, kódextöredékek, kottás bejegyzések, énekgyűjtemények) darabonkénti elemzése és katalógussá formálása (lásd Szendrei Janka: A magyar középkor hangjegyes forrásai. Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez 1. Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 1981) során vetődött fel, hogy az összegyűjtött forrásrepertórium alapján sor kerülhet a középkori kottaírások magyarországi történetének megírására is. A gregorián forráskatalógus tételeire alapozva Szendrei módszeres hangjegyírás-analízise darabról darabra haladt előre, végül monográfia alakjában jelentek meg a nagyszabású eredmények, amelyek között a magyar/ún. esztergomi notáció felfedezése áll az első helyen (lásd 1983: Hangjegyírások Magyarországon a középkorban, németül: „Die Geschichte der Graner Choralnotation”). E gregorián palográfiatörténeti mű máig viszonyítási pont a hazai és nemzetközi gregoriánkutató közösség, sőt, a mediavisztikai társszakmák számára is, hisz a szerző minuciózus alapossággal kalauzol végig a középkori Magyarország legfontosabb egyházi intézményeinek azon szkriptóriumain, amelyek a forrásanyagból kirajzolódnak. Neumakatalógusunk Szendrei Janka kutatásainak nyomdokain halad, s az írások további differenciálására, a régi és az újonnan feltárt hazai források teljes neumakészletének bemutatására tesz kísérletet; az adatok interaktív egymás mellé állítására, összevetésére invitál. Az adatbázis az egyes forrást és annak hangjegykészletét állítja a középpontba, oly módon, hogy összevetésre is lehetőséget kínál. Így vezeti végig az érdeklődőt a notációtípusok, intézmények, korszakok sűrűjében, adatokkal szolgálva a specialistákon kívül a középkori kottázási szokások iránt érdeklődő nagyközönség számára is.

Mit nevezünk neumának?

A honlap felületeinek értelmezéséhez bizonyos fogalmak tisztázása szükséges. Neumának (= gör. mozdulat, intés, további középkori elnevezések: nota, notula) a gregorián kotta írásjelkészletében található legalapvetőbb építőelemeket, a kotta hangjegyeit hívjuk, mely fogalmak és jelentéstartalmak középkori elméleti munkák közvetítésével maradtak ránk. Valójában apró zenei struktúrákról van szó, melyek alapkészlete nyolc jelből áll a 9. század utolsó harmadától kezdve jelenik meg a könyvekben (ti. punctum, virga, pes, clivis, torculus, porrectus, scandicus, climacus, lásd alább az ábrát), és ez az a hangjegyválogatás, amely változatlan jelentéstartalommal dokumentálható a középkor valamennyi forrásából. A neumák kialakítása – többféle előzmény, pl. antik (római és görög) prozódiai, ekfonetikus jelek, bizánci kottaírás után – a frank-római reformhoz kapcsolódott. Az első források ugyan 9. századiak, de itt a neumák használata szórványos és mellékes, a fejlett jelkészletet tartalmazó, teljes zenei kódexek inkább a 10. századtól maradtak fenn földrajzi tájanként, intézményenként eltérő formaváltozatokban

A neumák egy, két vagy három hangból álló zenei képződmények, melyek kialakítása és használata elválaszthatatlan a zenetörténet első hangjelzett műzenéjétől, a gregoriántól. A szájhagyományos kultúrában fogant gregoriánum klasszikus repertoárjához tartozó dallamok ugyanis nem hangok egymásutánjaként értelmezhetők, úgy, ahogy a későbbi zenei stílusok: a gregorián zenei gesztusokban, formulákban gondolkodik, s ezek sajátos módon, egy-két-három hangból álló jelekkel és jelösszetételekkel írhatók le a legmegfelelőbben. A neumatípusok a neumákat alkotó hangok számát, ezen kívül egymáshoz való hangmagasságviszonyát is jelzik, sőt, az elnevezésekkel magából a zenei mozdulatból igyekeztek megragadni egy mozzanatot (pl. a kéthangos, emelkedő pes pl. latinul lábat jelent, a scandicus emelkedést, a clivis lejtőt, a climacus görögül létrát, azaz ereszkedő hangcsoportot; a torculus csavart, azaz hangokat lent-fent-lent, a porrectus ennek ellentétét („elnyúlik”, „kiterjed”, hangok fent-lent-fent).

Az alapneumák nevei, alakváltozatai az esztergomi notációban, a metzi-német-magyar gótikus keveréknotációban, illetve átírásuk

A neumák az első időkben az őket alkotó hangjegyek számát, ezen kívül a hangok egymáshoz viszonyított hangmagasságirányait jelzik, a hangközöket nem. Bár eredetük vitatott, a legközkeletűbb elmélet szerint a neumák a vezénylő kéz mozdulatát követik le (cheironómia-elmélet). Az alapkészlet mellett a gregorián énekeket eredetileg számos díszítő és kiegészítő kottajellel vetették pergamenre egyes kottaíró-iskolák (a legkifinomultabb jelkészlete a Szent Gallen-i notációnak volt), amelyek pontos hangmagasságot nem jelöltek még, leénekelhetetlenek, azaz adiasztematikusak voltak. Nem tudjuk, milyen előadásmódra utalnak az itt felbukkanó ősi jelek, hogyan kellett pontosan énekelni pl. a trigont, quilismát, oriscust. A kiegészítő neumatípusok zöme később kikopott, a bonyolult formák egyszerűsödtek, jelentéstartalmuk elveszett. A magyar/esztergomi notációba is igen kevés került be közülük, hiszen fő középkori írásunk már vonalrendszeren született, s csak így értelmezhető. A magyar forrásokban a cephalicus neumán (gör. kephalis=fejecske) és a strophicusokon kívül (=többször megütött hang) nincs kiegészítő, módosító jel, és a normáljelhez hozzáadott, cseppforma alakkal kifejezett ún. liquiescens többnyire szövegkiejtéssel kapcsolatos finom árnyalatot jelez egyes hangzótorlódásoknál (pl. con-va-lem, ad-mi-ran-tes).

Az ősi táblázatok is tartalmaznak bizonyos neumaösszetételeket, ún. ligatúrákat, amelyekben több neuma, azaz háromnál több hang (4–5–6) kapcsolódik össze. A porrectus flexus pl. azt jelenti, „fordítsd lefelé”, azaz három hanghoz még egy negyedik, lejjebb lépő kapcsolódik. A torculus resupinus ezzel szemben azt jelenti, hogy „fordítsd felfelé”: ez a torculus + még egy hang egységére utal, s benne a kiegészítő elem az alapneuma utolsó hangjánál magasabbra fog kerülni.

Neumakatalógusunk alapján benyomást szerezhetünk a magyarországi notációkban fellelhető fontosabb neumakombinációkról is, s bár e készletek a forrásra jellemző módon változatosak, így nem mindig ugyanaz a válogatás jeleníthető meg belőlük. Az egységet azzal próbáltuk fenntartani, hogy ha szerepel, akkor a jellegzetes rajzú climacus resupinusszal indítottuk a ligatúrák sorát.

A kotta járulékos elemei a kottavonal, a keretvonal, a kulcsok és a custos, az őrhang, amely a kottasor végén jelzi a következő sor kezdőhangját. Úgy véltük, ezek a kiegészítő részletek is fontosak lehetnek a notáció jellemzésekor, ezért szerepelnek rendszerünkben, összevethetők, tanulmányozhatók.

A gregorián kéziratok notációját az alapneumák és összetételek különböző formaváltozatai, írásduktusa is meghatározzák. Az elemek formálása, pl. kötött vagy tagolt, függőleges irányú vagy jobbra dőlő, kiképzésének módja (kerekded, szálkás, gotizáló), mérete (kicsi vagy nagy hangjegyek) hagyományra, akár műhelyre jellemző elemek, melyek forrásról forrásra eltérhetnek. Míg a közös vonások kronológiai, földrajzi analógiákat jeleznek – a készletek korrespondenciája a notációk, ezáltal a források azonosításának egyik fontos kulcsa –, addig az eltérések révén egymástól távolabb álló hazai notációhagyományok állíthatók szembe.

Magyarországi gregorián hangjegyírások

Az esztergomi hangjelzés (13–14. század)

A Magyarországról fennmaradt első hangjelzett források (a 11. század végén) német adiasztematikus neumákkal íródtak in campo aperto, vagyis a szövegsorok közötti üres sávban. Hangmagasságot nem jelöltek, így a kottából éneklésre alkalmatlanok voltak, rekonstrukciójuk nem lehetséges. A Hartvik Agenda (=Chartvirgus-pontificale, HR-Zmk MR 165) Lukács Genealógiájának 12. századi notációja tartalmaz először olyan kottaelemeket, amelyek hazai neumarendszer kialakításának szándékáról árulkodik: egyes elemei (lásd pl. s-formájú pes, 9-es cephalicus forma, két pontból kiinduló, függőleges climacus) már kifejezetten a későbbi esztergomi hangjelzéssel hozhatók összefüggésbe. Többé-kevésbé véglegessé formálódott, vonalrendszeres magyarországi hangjelzést néhány évtizeddel későbbről, egy Krakkóban őrzött kottás töredékről (PL-Kj Ms. 2372 előzéklapja, 12. század második fele) és az 1192–1195 körül keletkezett Pray-kódexből (H-Bn Mny 1) dokumentálhatunk. A Pray-kódexben egy speciális hazai kottajel-válogatás áll együtt, olyan részelemek vegyülete, amely önálló rendszerként kizárólag a középkori Magyarországról származó kódexekben szerepel. Mivel ilyen kottázás hazánkon kívül nem mutatható ki, alkalmazása minden esetben magyar provenienciára utal, ahogy kifejlesztése is – az esztergomi rítussal együtt – minden bizonnyal a magyar érseki központban, Esztergomban történt meg a. Az ún. „esztergomi notáció” gondosan összeválogatott neumakészlete, arányos, elegánsan hajlékony kottaképe a német hatás után erős latinizálódásra, metzi és itáliai elemek befogadására utal.

Az esztergomi notáció jellegzetessége a neumák előre ferdén felfelé, majd függőlegesen lefelé haladó írásiránya: ↗↓. A notációt a következő elemek együtteséről lehet azonosítani (lásd az alábbi táblázatban): metzi tractulus-szerű („légyláb-forma”) punctum, kerekded pes, 7-es alakú clivis (metzi típusú), általában kerek, kötött torculus és porrectus, kötött scandicus (hasonló: beneventán gradata), kettős ponttal induló függőleges climacus (lásd régi metzi típus, ill. észak-itáliai párhuzamok), illetve a climacus kötött formája:

Szendrei Janka kutatásai alapján arra jutott, hogy az érseki központban egy általános liturgikus reform keretében dolgozhatták ki az új kottaírást, mely reformmunkát III. Béla király uralkodásának és a korábban párizsi tanulmányokat folytató Bánfi Lukács esztergomi érsek működésének idejére, a 12. század második felére tehetjük. Lukács, majd később Jób pápai legátus nem csak a reformot irányíthatta, de közreműködésük révén válhatott az átformált esztergomi rítus és új magyar gregorián kottaírás követendő normává az egész hazai egyházban.

A 12. század végén rendszerbe foglalt, majd a 13. században tovább csiszolt esztergomi notáció végső formába öntése utolsó Árpád-házi királyunk, a velencei születésű III. András idején kezdődhetett, és a 14. század első harmadának végén zárulhatott le: a korábbi hegyes metzi szerkezetek olaszosan kerekdeddé formálódtak, amely ismét jelzi a külföldi kapcsolatok alakulását. Az esztergomi notáció, ez a kivételesen elegáns, kifinomult, hajlékony és arányos kotta Anjou-házi királyaink idején fejlődött Európa egyik legesztétikusabb kottaírásává.

Metzi-német-magyar gótikus keveréknotáció (15–16. század)

A 14–15. század a gregorián kódexek funkcióváltásának időszaka, amely egy új notációdivatnak nyújtott teret. Az egyre nagyobb, egyre reprezentatívabb kóruskönyvek a mindennapi liturgikus gyakorlat általános kellékeivé váltak: a későközépkori templomi kórus állványra helyezett monumentális kötetből énekelt a liturgia során. Mivel e luxuskódexek leírásához nagy betűkre és nagy hangjegyekre volt szükség, a korábbi hajlékony esztergomi alakzatokat mereven megtört, egyre tagoltabban formált gótikus íráselemek váltották fel: a grandiózus lépték, standard formahasználat, precíz méretezés az olvashatóságot szolgálta. E funkcióváltást az ún. gótikus tollkezelő technika átvételével valósulhatott meg, mely technika fokozatosan befolyása alá vonta a Rajnától keletre eső területeket, s a kezdetekhez hasonlóan ismét német útra terelte a hazai hangjelzés továbbfejlődését. A toll speciális vágása révén nagyméretű hangokat lehetett írni a vastag és vékony rajzolatú neuma-részelemek váltogatásával: ez sajátos ritmust kölcsönzött a lejegyzéseknek. A gótikus írásmód Közép-Európába eljutva könnyen keveredett a régi neumaszerkezetekkel, így a korábbi hagyomány is beépülhetett az új professzionális kódexdíszírásba, amely feltehetően az esztergom-budai szkriptóriumokban jött létre. A legújabb kutatások szerint az esztergomi főtípus mellett e notáció helyi variánsait művelték a jelentős vidéki központokban (pl. Nagyszombatban, Pozsonyban), ezen írásmódok elkülönítésére vállalkoznak a legújabb vizsgálatok.

Az így létrejött késő-középkori íráselegy ugyanúgy magyar műhelyek terméke, mint a korábbi kalligrafikus esztergomi kottaírás, sőt, kivitelezésének minőségénél fogva a megelőző időszak emblematikus magyar kottájához mérhető. A kettőben közös, hogy külső inspirációra, de gondos tervezés után, a magyar egyházi központban alkothatták meg, majd helyi másolóműhelyekben fejlesztették tovább. A késői monumentális hangjegyírás elterjedtsége ugyanakkor szűkebb körű lehetett, mint a régi esztergomi notációjé, elsősorban anyagi okokból. Költséges díszkódexeket az ország központi, esztergom-budai egyházain kívül legfeljebb az érseki-püspöki központok és jelentősebb káptalanok-plébániák engedhették meg maguknak, és e sajátos keverék-jelrendszer még itt is osztozott a gyakorlatban – főként a kozmopolitább peremvidéki nagyvárosokban – az univerzálisabb metzi-német keveréknotációval. Örökölt hazai szerkezetnek tekinthető pl. a scandicus egyedien kialakított formája (lásd alább) a metzi-német két punctum+virga helyett. A climacus írás iránya ugyan megváltozik, hisz a régi esztergomi hagyományhoz képest a pontsor a hangok méretnövekedése folytán ferdén halad és nem függőlegesen, de sajátossága, hogy vagy egy punctummal indul, vagy még hagyományosabban, esztergomi módon, dupla hangindítással. Ugyanezen jel vonalas-kötött alakja is régi maradvány, a kötött peshez, torculushoz, porrectushoz és ezek összetételeihez hasonlóan (forrásonként eltérően, a kronológiában előre haladva egyre tagoltabban, lásd a táblázatot). Jellegzetes a fóliók elrendezése: a négy vörös kottavonal, dupla c-f-kulcsrakás, pipaalakú custos.

E nagyméretű könyvek írására alkalmas, modern gótikus neumajelkészlet és a 14. századi esztergomi előkép közös jellemzőjeként megfigyelhető, hogy mindkettőre hatással volt a korabeli metzi kottaírás, csak míg előbbire régi, tiszta formájában hatott, a késői magyar változat a korszerű metzi-német gótikus keverékírás nyomdokain fejlődött.

Hagyományőrző magyarországi notációk

A paleográfiai kutatás kincsesbányája a hazai egyház késő középkori (15–16. századi) peremvidékeinek (elsősorban Északkelet-Magyarország, Erdély) kottaírása, egészen pontosan azok tarka kottaírás-változatai; ezeket összefoglalóan hagyományőrző magyar notációknak hívjuk. A tradicionalizmus mögött, úgy tűnik, részben anyagi indokok álltak, hisz ezen alközpontok nem engedhették meg maguknak a fenti pompás díszkódexeket. A hagyományőrző iskolák többnyire a 12. században kialakított és normává emelt esztergomi notációt formálták tovább, némelyek (pl. Erdély) a 14. század végére kialakult gördülékeny kalligrafikus változatot vették alapul. A régi, finom vonalvezetésű, elegáns neumákat az új divatnak megfelelően felnagyították és megvastagították, majd e folyamat során egyes pontokon széttagolták, hogy a hangok jobban elférjenek a vonalrendszerben.

Több helyi változatra jellemző, hogy az általában nem hivatásos kódexmásoló a kurzív lejegyzésmód könnyedségével, egyszerűségével vetette pergamenre őket. Nagy a különbség abban, milyen modern elemekkel dúsítják egyes helyi hagyományok saját kottaírásukat, mennyire engedtek teret az új hatások befogadásának. A legkidolgozottabb és legkonzervatívabb szisztéma kétségkívül a késő-középkori pálosokhoz kapcsolódik, akik a 14. századi esztergomi notációhagyományt mentették át a 15–16. századba, abba a korszakba, amikor kottaírás terén maga Esztergom is feladta már hagyományát, hogy modernebb, nemzetközibb útra térjen át. Említésre méltók a felvidéki és a kelet-magyarországi erdélyi iskolák – a kutatás azonban csak nemrég kezdte el ezek körülírását. Rendszerünkben „késői esztergomi notációnak” nevezzük a hagyományőrző csoportba tartozó hangjelzéseket, másodlagosan az altípust, pl. felvidéki, erdélyi, pálos.

Késői esztergomi notáció (pálos)

Késői esztergomi notáció (erdélyi keverék)

Itt kell szót ejteni az ún. kurzív notációról, egy jegyzetelő gyorsírásról, amelyet a késő-középkori magyar egyházi intézmények iskoláiban oktattak (lásd Szalkai Tamás érsek iskolás jegyzeteit 1490-ből, Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár, Ms. II. 395.). A késő középkori forrásokban megjelenő kurzív kotta a középkori zenei írásbeliség általánosan magas színvonaláról tanúskodik hazánkban, s ez volt az a lejegyzési modor, amely a középkori liturgikus zenei hagyományt átmentette az 1526 utáni időszakba.

Kurzív esztergomi notáció (16. sz.)